Az empátia hiánya: Miért romantizálunk egyes evészavarokat és bélyegzünk meg másokat?

Az evészavarokhoz való viszonyulásunkat nagymértékben az határozza meg, ahogyan a média ábrázolja és a körülöttük kialakult diskurzus beállítja ezeket a betegségeket. A köztudatban keringő, sokszor téves vagy féligazságokon alapuló történetek nemcsak azt befolyásolják, mennyire értjük meg ezeket a kórképeket, hanem azt is, hogy kit tartunk méltónak az együttérzésre, törődésre - és a felépülésre.

Az anorexiát a médiában festett kép gyakran romantizálja, és akaraterő, fegyelem vagy önkontroll kérdéseként kezeli. Ezzel szemben a falásrohamokat általában ennek ellentéteként ábrázolja: az önkontroll hiányaként, személyes kudarcként, torkosságként vagy erkölcsi gyengeségként. Ez a szemlélet azért különösen káros, mert erkölcsi értéket rendel bizonyos viselkedésformákhoz és testtípusokhoz. Az evészavarokat akaraterő kérdéseként – vagy annak hiányaként – állítja be, holott valamennyi evészavar súlyos mentális betegség, valódi és sokszor láthatatlan, pusztító következményekkel. Az evészavarok a leghalálosabb mentális betegségek közé tartoznak – elhalálozási mutatóik csak az opioidfüggőségéhez mérhetők.

Az anorexia sztereotip ábrázolása egy fiatal, fehér, tehetős nő képe – olyasvalakié, akit romantizálni lehet és szokás is. Ez a kép idővel mélyen rögzülhet, a gondolkodásmódunk részévé válhat és akarva-akaratlanul is arra bírhat bennünket, hogy az anorexiát olyan dolgokhoz társítsuk, amelyeket a társadalom amúgy is kívánatosnak tart: vékonysághoz, gazdagsághoz, státuszhoz és a siker látszatához. Amikor egy betegség kulturális ideálokhoz kapcsolódik, az eltorzítja, mennyire vesszük komolyan, és mennyi együttérzést mutatunk azok iránt, akik szenvednek tőle – vagy azok iránt, akiknek betegsége kívülről semmiben sem hasonlít az anorexiára.

Szerintem bátran kijelenthetjük, hogy a fehér felsőbbrendűség szemlélete is szerepet játszik abban, ahogyan az egyes evészavarokat megítéljük. Nem nyílt ideológiára gondolok, hanem arra a kulturális rendszerre, amely eldönti, kinek a teste érdemel gondoskodást, és kit kezelnek gyanakodással vagy undorral. A nagyobb testben élőkkel szembeni diszkrimináció és a rasszizmus itt együtt hat: a vékony, fehér szenvedéssel könnyebb azonosulni, míg a nagyobb testtömegű testeket – különösen a színes bőrű testeket – inkább szégyen, mintsem együttérzés övezi. A filmekben és a mainstream médiában az anorexiával küzdő személyeket szinte kizárólag fehérként ábrázolják, míg a színes bőrűeket – ha egyáltalán megjelennek – más evészavarokkal mutatják be.  A színes bőrű emberek diagnózishoz jutása emiatt gyakran késik, vagy meg sem történik, hisz a klinikusok kisebb valószínűséggel ismerik fel náluk az evészavart egy olyan diagnosztikai rendszerben, amely a fiatal, fehér nőkre lett kitalálva.

Jó példa erre talán a 2017-ben megjelent hollywoodi film az evészavarokról (To the Bone), amely ugyanezt a mintát követte. A főszereplő egy vékony, fehér nő volt, aki anorexiával küzdött, míg a többi evészavart jóval felszínesebben ábrázolták – megerősítve azt az üzenetet, hogy egyes kórképek és egyes emberek szenvedése befogadhatóbbak és inkább megérdemelnek együttérzést, mint mások.

Vallási felhangok tovább erősítik ezeket az elképzeléseket, különösen az akaraterő és az önmegtagadás kapcsán. A kereszténységben a test vágyainak megtagadása vagy a „test megtisztítása" gyakran erényként vagy erkölcsileg magasabb rendű magatartásként jelenik meg. Ebben a keretrendszerben a korlátozás fegyelemként – sőt, dicséretes magatartásként – értelmezhető, míg a falásrohamok erkölcsi kudarcként tűnnek fel. A restriktív tünetekkel küzdő személy így sikerélményt él át, holott egy betegségben szenved. A falásrohammal küzdő szégyent és bűntudatot – pedig esetében is egy betegség áll fenn. Ezek a narratívák elmossák a határt betegség és erkölcs között – és ahol ez a határ eltűnik, a szenvedés láthatatlanná válik.

Fontos a prevalenciát is figyelembe venni. A falászavar (BED) a leggyakoribb evészavar: az evészavarral küzdők közel fele megfelel a BED kritériumainak. Az anorexia ezzel szemben jóval ritkább, és az anorexiások többsége nem is felel meg a sztereotip képnek. Ez a ritkaság egy veszélyes „különlegesség-érzetet" kelthet – mind abban, ahogyan a társadalom az anorexiára tekint, mind abban, ahogyan az érintett személy saját betegségét belülről megéli. Ha a szimpátia a ritkasághoz vagy a láthatósághoz kötődik, a szenvedés kimondatlanul is rangsorolódik.

A legjobban az zavar, milyen könnyedén döntjük el társadalomként, hogy ki érdemel együttérzést – még akkor is, ha súlyos, életveszélyes mentális betegségekről van szó. Ha az empátia rasszizmuson, erkölcsiségen, vallási értékeken vagy kulturális ideálokon szűrődik át, megszűnik feltétel nélküli empátia lenni.

Minden evészavar egy súlyos pszichiátriai állapot. Egyik sem tükröz erkölcsi jellemet, akaraterőt vagy emberi értéket. Nagyon is számít, hogyan beszélünk róluk – mert a nyelvezet formálja a különböző evészavar formákat övező stigmát, az ellátáshoz való hozzáférést, és azt, hogy az emberek elég biztonságosnak érezzék a segítségkérést.